Buddhizmus
A buddhizmus filozófiai, illetve gyakorlat-alapú világnézet, amely bizonyos országokban vallási irányzatok kialakulását eredményezte. Az i. e. 6. században jött létre Indiában, s elsősorban azoknak a körében terjedt, akik a hinduizmus által szentesített kasztrendszer ellen tiltakoztak. A buddhizmus nagy mértékben Gautama Sziddhártha, közismertebb nevén a történelmi Buddha (páli / szanszkrit nyelven „a megvilágosodott”), tanításain alapszik, aki az indiai szubkontinens észak-keleti részén élt és tanított. Buddha valamikor az i.e. 6. és a 4. század között élt. Megvilágosodott tanítóként ismerték, aki igyekezett megosztani másokkal saját tapasztalatait, azzal a céllal, hogy megszabaduljanak a szenvedéstől, elérjék a nirvána állapotát és kiléphessenek az újjászületés és szenvedés örökös körforgásából. A buddhizmusra hagyományosan úgy tekintenek, mint a megszabadulás útjára, melyet a valóság legvégső természetének megismerésén keresztül lehet elérni.
A buddhizmus három fő ága a hínajána („kis út”), a Mahájána („nagy út”) és a vadzsrajána („gyémánt út”). A buddhizmus egyik legősibbnek tartott, a hínajána buddhizmus egyik máig fennmaradt al-ágát, a théraváda buddhizmust sokan követik Srí Lankán és Délkelet-Ázsiában. A mahájána ág Kelet-Ázsia szerte terjedt el, melyhez a zen buddhizmus, a nicsiren buddhizmus, a tibeti buddhizmus, a singon buddhizmus, a tendai buddhizmus és sinnjo-en hagyományai tartoznak. A harmadik ág a vadzsrajána buddhizmus, egyesek szerint a Mahájána egyik ága. Számos forrás szerint a buddhisták száma a világon 230 és 500 millió között van.[1][2][3] Magyarországon a gyakorló buddhisták és a buddhizmussal szimpatizálók száma 5 és 10 ezer között van.[4]
A buddhista iskolák olykor különböző módon tekintenek a megszabaduláshoz vezető útra, illetve a szent szövegekre és tanításokra.[5] A buddhista gyakorlat alapja a három drágaságban való menedékvételen alapszik: a Buddha, a Dharma/Dhamma (a tanítások) és a Szangha (a közösség).
Az aszkéta Gótama öt követőjével, akik az első szangha-t alkották. Falfestmény egy laoszi templomban.
A buddhizmus a történelmi buddha, Gautama Sziddhártától ered, aki i. e. 563–483 között élt, a sákja vagy szkíta nemzetség harcos kasztjához tartozó uralkodó család fiaként.[6] Sziddhárta csodás körülmények között született Indiában, és egy uralkodó család fiatal hercegeként nevelkedett. Azonban megrázó élményt jelentett számára harminc éves kora körül az a felismerés, hogy a betegség, az öregség és a halál (vagyis a szenvedés) minden érző lény osztályrésze.
E felismerést követően elhagyta a családját, lemondott a gazdagságról, és a megvilágosodás keresése érdekében remetének állt. Harmincöt évesen, egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá arra, hogy a szenvedés (azaz a lét alapvetően nem kielégítő volta) a tudatlanságból (nem az intellektuális szegénység, hanem a szellemi vakság értelmében) fakad, és a szenvedés oka a mohó vágy, mely viszont a tudatlanságból fakad. A szenvedéstől való megszabadulás ezzel együtt lehetséges, ha megszüntetjük annak okát; ennek módszere pedig a Nemes nyolcrétű ösvény. Az, aki legyőzte a tudatlanságot, képes megszabadulni a vágytól, így elérheti a Nirvánát (a nirvána jelentése ellobbanás, a szenvedés gyökerének okai lobbannak el). Hátralévő életét tanítással töltötte.
A Buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és elvakultságot legyőzött, azaz megvilágosodott, megvalósította a Nirvánát. A különböző buddhista írások szerint Gautama Sziddhártát több buddha előzte meg és fogja még követni.
Buddha tehát ember, aki legyőzött önmagában minden tudati elhomályosulást (zavaró érzelmet), szellemi tökéletessége következtében hatalmas erők bontakozhattak ki benne, és erre a tudásra saját erejéből tett szert, nem más tanítómesterek, isteni kinyilatkozás, vagy szent iratok tanulmányozásának a segítségével. Buddha tanítása szerint ez az út azonban a buddhává válásig „mások véleménye, és saját elmélkedésünk révén” világosodik meg. Bár az útmutatásra szükség van, a szintézis hangsúlyos szerepet kap tanításaiban.
A tan - filozófia és vallás
Buddha nem fektette írásba tanait, azok megismerése közvetítők útján terjedt. A Tan folyamatosan változik a mai napig, kanonizálása a különféle iskolák által tartott zsinatok során történt. A legrégebbi iskolák páli nyelven írott kánonja, a Tipitaka sem tekinthető a Magasztos beszédei közvetlen lejegyzésének, hiszen ezen (addig szóban áthagyományozott) szövegek Asóka (i. e. 272–232) korában keletkeztek, tehát bő két évszázaddal a Buddha halála után. Ennek ellenére meglehetősen konkrétan támaszkodhatunk e szövegek tartalmi egységére, a visszatérő formulákra, így például a „Négy nemes igazság”[7], a „Függő keletkezés”[8], az „Állandó Én nemléte”[9], a „Nemes nyolcrétű ösvény”[10], és a „Nirvánáról, az újraszületések sorozatának megszüntetéséről mint végső célról”[11] szóló tantételek.
Amennyiben Buddha a megváltás tanának lényegét a dharmákra vonatkozó elméletben látja, akkor a buddhizmus koherens filozófiai rendszerként értelmezhető. A létezés folyamatait racionalitással vizsgálja, és megpróbálja feltárni a folyamatok közötti oksági kapcsolatokat. Eltekint az olyan örök szubsztanciák feltételezésétől, mint isten, lélek, anyag, ezzel együtt metafizikus szemléletű rendszer, karmikus következményekről és megváltásról beszél, elismeri a múlandó túlvilági lények létezését a mennyekben és az alvilágban. A szent dolgok iránti elkötelezettsége, erőteljes etikai tartalma, szervezeti felépítése miatt a buddhizmust azonban vallási rendszerként is tárgyalhatjuk.
Hagyományos tibeti tanka (thangka), azaz festett vagy rajzolt vallási tárgyú kép, mely az “élet kerekét” ábrázolja a hat birodalommal.
Buddha abból a felismerésből indult ki tanításai során, hogy a világi jelenségek, amelyek körbevesznek bennünket, átmenetiek. A keletkezés és pusztulás örök körforgásában változó jelenségek mélyebb okait kutatva megállapította, hogy az ember és világa független alkotórészek összessége, a testi dolgok, érzések, észlelések, elképzelések, ösztönök és tudatos cselekedetek kombinációi, amelyek szintén ki vannak téve a változás örökös körforgásának. Az átmeneti kapcsolatok új, minőségileg egyedi jelenségeket alkotnak, majd ezek felbomlása után a szintén változásnak kitett alkotórészek másfajta kapcsolatokra lépnek.
A materializmussal ellentétben tehát azt állítja, hogy nincs egy végső, megbonthatatlan anyagi atomszerűség, amely szervezettségével létrehozza a testeket, és gondolkodó szerveket, hanem ezek a független alkotórészek maguk is állandóan változnak. Egyúttal tagadja a halhatatlan lelkek, vagy szellem-monádok létezését, amelyek a test elpusztulása után tovább élnek. Nem ismeri el az örök ős szubsztancia létét sem, amelyből minden szellemi és anyagi keletkezett. (lásd. upanisadok Minden-Egy tana).
Az elemeket, melyek már nem tevődnek össze másokból, véglegesen különálló egységek, „dharmának” nevezik. A föld, víz levegő, tűz ilyen dharmák, de a különböző képességek, mint látás, hallás, érzékelés, az öntudat, a nem tudás, a gyűlölet, a vágy, az óvatosság, a dicsőség, a szépség, a gazdagság, az igazság, a hamisság, a nemi hovatartozás, az alvás, az éhség, a betegség, a születés, a keletkezés, öregedés, halál és sok-sok más is.
Az élőlények és konkrét tárgyak konkrét dolgai kivételével a régi szövegek mindent dharmának neveznek, amiből hatás indulhat ki. A karma maga a cselekvési kényszer. A dharma hindu “világtörvény” szerinti felfogása itt egy szűkebb értelmezést kapott, amelyet a buddhizmusban alapvető, vagy végső lételemeknek is fordíthatunk. Ami számunkra egységes személyiségnek látszik, az Buddha szerint különböző dharmák összessége, szuperpozíciója, amelyek látszólag egységes egésszé fonódnak össze. A dharmák együttműködése olyan harmonikus, elmúlásuk és keletkezésük olyan gyorsan történik, hogy képtelenek vagyunk ennek tudatára ébredni. A tapasztalat világában a dharmák állandó mozgásban vannak, más dharmáktól függően keletkeznek, majd megsemmisülnek, hogy újaknak adják át a helyet. Létrejöttük előfeltétele más dharmák sokaságának létezése, mint ahogy a növény létrejötte a legkülönfélébb környezeti hatások függvénye (mag, talaj, levegő, napsütés, stb.). Ha egy dharma hatóereje kimerül, az őt létrehozó okok ugyanolyan másik dharmát teremtenek, és ez lép a kiesett helyébe.
Az ember tehát, egy folyamatosan változó dharmák alkotta folyamat, amely a halállal sem szakad meg, mivel azok a dharmák, amelyek együttesen alkotják az egyént (természeti, fizikai, erkölcsi dharmák) a halál után sem szűnnek meg, hanem működnek tovább, létrehozva az alapfeltételeket egy új individuum megjelenéséhez. Ez az új individuum örökli az elpusztult test valamennyi jó és rossz tettének következményeit.
Az egyszerű elemek, amelyek az egyén külső és belső világát meghatározzák, folyamatos mozgásban vannak, azonban nem összefüggés nélkül, egymástól függetlenül lépnek fel, és nem ok nélkül enyésznek el, hanem szigorú törvényszerűségek alapján. Buddha tanítása szerint ezek az alapelemek a világtörvény (dharma) végtelen sokaságú megnyilvánulásai, amelyek jelen vannak az univerzum rendjében, a karma következmény-okság elvén alapuló erkölcsi világrend kialakításában.
A brahmanizmussal, hinduizmussal ellentétben, amelyek szerint a halott testéből egy önálló szellemi-monád szakad ki, és hatol be az új anyatestbe, és mintegy birtokba veszi a létéhez szükséges fizikai környezetet, addig Buddha egy olyan újramegtestesülést tanít, amelyben egy szüntelenül változó és mozgásban levő öntudatáramlás hozza létre, a véget ért létezésben felgyülemlett erők hatása révén, az új individuumot.
Ennek megfelelően a lélekvándorlás kifejezés csak akkor alkalmazható a buddhizmusra, ha “lelken” valami teljesen mást értünk, mint a bráhmanák, vagy mint a legtöbb ókori, keresztény, vagy iszlám filozófus. A halott, és az, aki a tőle öröklött karmikus erők révén újjászületik, két különböző lény, de mégsem az, mivel az új szükségszerűen következik a régiből, mint őrségváltáskor az őrtüzek is folyamatosságukban követik egymást.
A két lét közötti összekötőkapocs az akaratmegnyilvánulások és hajlamok összessége, amelytől az új létezés elemeinek (dharmák) összefonódása függ, mindenekelőtt a vágy az élet akarására (trisná).
A sokszoros újjászületés során, egyre inkább közelítünk a szenvedélyektől mentes élethez, míg csaknem végtelen újjászületés és megszámlálhatatlanul sok létformák megélése után elérjük a tökéletesen szenvedély- és szenvedésmentes létezést, és világi vándorlásunk véget ér. Megszűnik a karmánk által előírt és kikényszerített újjászületési folyamatsor, eljutunk a nirvána örök nyugalmába. Ez maga is dharma, a világtörvény realitása, de ez abban különbözik minden más dharmától, hogy ezt nem a hajlamok (szanszkára) idézik elő, tehát nem is enyészhet el.
Si huang-ti Az élet szenvedés, mivel múlandó, és még a legboldogabb egyén is ki van téve a betegségeknek, öregségnek, halálnak. Ez a szenvedés csak akkor szűnhet meg, ha a trisná és a szenvedélyek, amelyek az újramegtestesülést előidézik megszűnnek. Ez azonban csak fokozatosan, sok újjászületés után lehetséges.halála után (i.e. 220) birodalma igen hamar szétesett. A hatalmi harcból Liu Pong (meghalt i.e.195) került ki győztesen, aki a Han-dinasztiát megalapította. Utódai közül az egyik Vu-ti (i.e. 141-87) ismét bevezette a konfuciánus alapokon nyugvó hivatalnoki rendszert. A császár ismét az emberek legfőbb képviselőjévé lett. A Han-dinasztia idején a birodalom addigi legnagyobb kiterjedését érte el, beolvasztotta Dél-Kína, Vietnam, Korea, Türkesztán részeit. Új kereskedelmi utak tették lehetővé a külkereskedelem kiszélesítését egészen Rómáig. A vidéki lakosság felkelése, a „sárga turbánosok” mozgalma és egy polgárháború idézte elő a Han-császárok bukását.
Négy nemes igazság
A páli Tipitaka szerint, a Négy nemes igazság Gótama Buddha első tanításai voltak, miután megvilágosodott. Gyakran a buddhista tanítások alapjaként is tekintenek a négy igazságra. A Buddha először meghatározta azt, hogy mi a szenvedés, utána megmondta, hogyan jön létre, aztán megállapította, létezik a szenvedés megszűnése, végül elmondta a szenvedés megszűnésének okát.[12]
- Van szenvedés – a szenvedés (duhkha/dukkha) az elégedetlenséget jelenti, azt, hogy valamilyen tapasztalat, élmény, számunkra nem kielégítő. Élvezetes és fájdalmas élmények egyaránt megjelennek és elmúlnak, egyik követi a másikat. Ezért nem találunk soha egy kielégítő, biztonságos állapotot. Ezért szenvedünk akkor is, ha valami élvezetes, s akkor is, ha valami fájdalmas.
- A szenvedésnek van oka – az oka (szamudaja) a a vágy, a sóvárgás arra, hogy találjunk egy szilárd pontot, ami örömteli és biztonságos. Törekszünk egy tökéletes állapotra, még ha nem is gondolunk így rá, s amit soha nem kapunk meg.
- A szenvedésnek van vége – a megszűnése (niródha) nem más, mint a vágyakozás kialvása. Annak a törekvésnek, hogy elérjünk egy örökkévaló tökéletes állapotot. Ezért a szenvedéstől megszabadulás, a nirvána, az nem egy hely, nem egy állapot, nem egy létforma, hanem a sóvárgás megszűnése.
- Van egy út ami a szenvedés végéhez visz – a szenvedés megszüntetésének az útja (márga/magga) az, amit nemes nyolcrétű ösvénynek neveznek. Ez három fő részt tartalmaz: az erényességet, az elmélyülést és a bölcsességet. Az erényesség lényege külsőleg a helytelen tettek elkerülése, amivel magunknak és másoknak a kárára vagyunk, belsőleg pedig minden rossz elkerülése. Az erényes tettekkel, szavakkal és gondolatokkal békét és nyugalmat hozunk létre, mely jó következményekkel jár. Az elmélyedés a tudat finomabb ragaszkodásait kezeli, aminek következtében nyugalmunk és örömünk mélységesebbé válik úgy, hogy nem alávetett különféle külső körülményeknek.
A Dharmacsakra (magyarul: „dharma kerekere” a Nemes nyolcrétű ösvényt jelképezi.
- Helyes szemlélet – Buddha szerint ez a Négy Nemes Igazság belátása. A világ elfogulatlan szemlélete, mely feltárja, hogy a lét szenvedés, a szenvedés oka a vágyakban rejlik, a vágyak megszüntetése a szenvedést is megszünteti.
- Helyes szándék – Buddha egyszerűen azt mondja, határozzuk el a lemondást, a jóakaratot és az ártó szándék elkerülését.
- Helyes beszéd – Buddha négy dolgot említ: tartózkodás a hazugságtól, rágalmazástól, durva beszédtől és az üres fecsegéstől.
- Helyes cselekvés – a testtel elkövethető káros tettektől, érző lények elpusztításától, ártástól, nem adott dolog elvételétől és helytelen szexuális viselkedéstől, a vágyak mértéktelen kiélésétől való tartózkodás.
- Helyes életmód – Olyan életvitel, melyben javainkat békés úton, tisztességesen és másoknak szenvedést nem okozva szerezzük meg.
- Helyes erőfeszítés – Buddha négy elvet említ: 1. megsemmisíteni mindazt a rosszat, ami már felmerült bennünk, 2. a még meg nem született rossz létrejöttét megakadályozni, 3. a még meg nem született jó létrejöttét elősegíteni, 4. a már meglévő jót megtartani, ápolni.
- Helyes éberség – jelenlét, figyelem, tanulás az élettől
- Helyes elmélyedés – A meditáció Buddhánál a teljes kiüresítést jelenti.
A buddhizmus egyik fontos tanítása a középút (páli:maddzshimá patipadá), amit Gautama Sziddhártha közvetlenül a megvilágosodása után fedett fel. A középútnak számos definíciója van:
- A nem-végletesség gyakorlása. Az önsanyargatás és a végletes érzéki örömök közötti középső út.
- Középút bizonyos metafizikai (filozófiai) nézetek között (például, hogy a dolgok végső soron léteznek -e, vagy nem léteznek)
- A nirvána magyarázata, azé az állapoté, amikor világossá válik, hogy a világban minden megjelenő dolog kettősség, vagy dualitás és csupán tévedés.
- Egy másik kifejezés az ürességre, a jelenségek végső természetére (a mahájánában), az eredendő létezés hiányára, ami az állandóság és a nihilizmus – vagy az eredendő létező és a semmi – végleteit kerüli el. Nágárdzsuna rendszerében a madhjamika neve.
A valóság természete
Függő keletkezés
(avijjā), nem tudása: öröktől, nemzedékeken keresztül létező és teremtő erő – kulturális szokások, szemléletek. A látásmódra, világszemléletre vonatkozik, annak az igazságnak, hogy minden földi, evilági dolog nélkülözi az állandó Ént, azaz örökkévaló szubsztanciális lét nélkül való, mulandó és szenvedésteli. Ahol felmerül a nem-tudás, ott jön a késztetés – akár a megismerés felé is. Gyökerei: lobha, dosha, mokha
(saṅkhārā), a karma-alkotó ösztönző erők; csíra, amelyek meghatározzák a sorsot az újra-megtestesüléskor. Hiedelmek, látomások, ösztönök, képességek, programozott reakciók, reflexek, késztetések mindezeknek a kifejezésére. A génkészlet információi. A szülők tettei/vágyai.
(viññāṇa), a tudat; a majdani Én-ség és külvilág tudata majdan kifejlődik, ahogy a zigóta elkezd osztódni, az első dualitás; egy alakuló személyiség karmikus feltételektől meghatározott szellemi magja, amely a fogamzáskor jut be az anyaölbe.
(nāma-rūpa), név-alak/forma; a konkrét test és alak, a személyiség (egyén) szellemi és testi alkotórészei, az anya testében létrejövő öt khandha (lásd lentebb) kapcsolata; a folyamatosan átalakuló egyéniség, a khandhák beindulása/működése.
(saḷāyatana), a hat érzékszerv, az érzéki észlelés és a gondolkodás szervei, amelyek az új lényben keletkeznek, amelyekkel kapcsolatba léphet a külvilággal.
(phassa), az érintkezés; az érintkezés, érzékek és a gondolkodás érintkezése a külső világgal; ez a születéskor kezdődik meg.
(vedanā), az érzet; a kiváltott érzet, amelyet az érzékeknek a tárgyakkal való kapcsolata idéz elő, majd elraktározódik.
(taṇhā), a vágyakozás, az érzéki vágy, szomj, elsősorban a nemi vágy, amelynek jelentkezésével, indiai elképzelés szerint, a karma-létrehozás tulajdonképpen itt megkezdődik. Az új érzetek iránti vágy.
(upādāna), az élet utáni vonzódás/kötődés, vagyis az intenzív vágyakozás – szó szerint: birtokbavétel – az érzéki világ birtokbavétele, hasonlóan ahhoz, ahogy a tüzelőanyagot birtokba veszi a láng.
(bhava), a létesülés, azaz a karma előidézése, ami az új létezés előfeltétele az egyik létből a másikba való átmenetnek. Testetöltés beteljesülése, maga a biológiai létezés és tapasztalat folyamata. A hétköznapi élet/élés. A samskâra és a bhâva meglendíti a létezés kerekét, a szándékos tettek (kamma/karma) által hatunk a környezetünkre, szövődik a háló.
(jāti), (új) születés.
(jarā-maraṇa), öregség, betegség, fájdalom, szenvedés, halál.
Üresség
Spekuláció és közvetlen tapasztalás: Buddhista ismeretelmélet
Az öt Khandha („lét-csoport”)
Az anyagi forma – ami tapasztalható: íz, hideg, színek, tulajdonságok, nehéz, repül. Nem feltétlenül külső tulajdonságok. Minden, ami a biológiai testet képviseli és ennek érzékelhető mivolta. Nem tárgyak vannak, hanem alakzatok, látványok, hangzások,…; Magát fedezi fel az alakban, vagy az alakot fedezi fel magában; hogy mit gondolnak/szólnak róla – mások éltetik. Az anyagi ember összetevői:
- a négy elem: Föld (szilárd), Víz (folyékony), Tűz (plazma, hő), Levegő (gáz);
- az öt érzékszerv: szem, fül, orr, nyelv, test;
- az anyag ötféle tapasztalhatósága: forma, hang, íz, szag, érzés;
- a két nem: nő és férfi;
- a három életmegnyilvánulási forma: gondolkodás, életerő, tér;
- a két mozgási elem: testi mozdulat, beszéd;
- az élő test hét alaptulajdonsága: a könnyűség, finomság, feszítőerő, alkalmazkodás, összetartó erő, kiterjedés, romlás, változás.
Négyféle táplálék (áhára) szolgál a megszületett élőlények életben tartására és a megszületendők létsegítésére:
- a durva vagy finom anyagi táplálék;
- az érintkezés;
- a gondolkodás;
- a megismerés.
Érzés, érzet; szukha-kellemes, dukkha-kellemetlen, adukkha-maszukha-semleges. Csak a puszta érzet, még nincs benne felismerés/tudatosítás; saját érzéseiben azonosítja magát, például az „életművész”, aki kipróbálja a nem-tapasztalt dolgokat.
Észlelés, ismeret, fogalmak, minőségi jegyek alapján azonosítja. A saját szókincsünk és ennek használata/alkalmazása. A megtanult dolgok ismerete. Eldönti, hogy milyen ismeretekkel akar rendelkezni és ehhez ragaszkodik. A nyelvtanulás során egy olyan fogalmi hálózat képződik a tudatunkban, amely a valóság értelmezésében van segítségünkre; nyelvünkben egyben világnézetet tanulunk, amelyet a későbbiek során gyakran eleve adottnak vélünk. A buddhista filozófia tanulása is olyan folyamat, amelyben egy nyelv és egy világnézet elsajátítása fonódik össze. Az egyes kulcsfogalmak – például állandótlanság, magátlanság, ellobbanás – megtanulása először nyelvi szinten játszódik le, amikor a fogalmak nem sokkal többek még puszta nyelvi jeleknél. A fogalmakkal való ismerkedés, a tanulás, a gondolkodás révén, a nyelvi jel alapján, egyre pontosabb fogalmat alkothatunk magunknak a tanítás jelentéséről, míg végül önálló következtetéseinkre hagyatkozva mérvadó fogalmi tudásra tehetünk szert, amely már a nyelvi jeltől függetlenül is megjelenhet a tudatunkban. A tanulás utolsó fázisában a megszerzett fogalmi ismeretet meditatív úton elmélyítjük, mely által olyan közvetlen belátásra juthatunk, amely a tanítástól függetlenül is érzékelhető, a végső valóság ugyanis nem függ a Dharmától, a tanítástól. A tanulás, gondolkodás és meditáció útján megismerhető valóság (nirvána, megvilágosodás) tehát nem ennek a folyamatnak az eredménye, de ezáltal válik tapasztalttá. Maga a látás megtanulása is a khandhák berögződésének folyamata.
Késztetések (50 + védaná + rúpa), akaratlagos (csétaná) aktivitás, indíttatás, ösztönzés, gondolatok, és szellemi képződmények, vélemények; A rúpa által megtapasztalt védaná által érzett dolgokra a reakció. Reagálás a felismert dolgokra. Olyan, mint amikor normálisnak tartjuk (késztetve vagyunk), hogy a macskát meg kell simogatni. A tudat szervezett reakció a körülvevő világ benyomásaira. Állatoknál csak az aktuális ingerre. A három síkja:
- a testi, maga az első lélegzet, de már korábban az anyaméhben beindulnak független folyamatok. Azáltal, hogy életeken (evolúción) keresztül genetikusan belénk épül. Egyes fajok jellegzetes mozgáskészségei is: úszik, repül, fut…
- nyelvi; ez elemi késztetés, hogy megnevezzük a dolgokat, és maga a beszéd élménye.
- tudati késztetés, a dolgok megismerése, megértése.
Maga a tudat, vagyis az öntudat. A lereagált dolgok tudatosítása, simítása. Tudomásulvétel, az emlékek simítása, elfektetése. Magától értődőnek tartunk dolgokat: a Nap keleten kél, nyugaton nyugszik, van gravitáció, a víz folyik stb.; és ezekből alakul ki a világképünk és ez is tudomás. Az ember már összeköti az emlékeket a jelennel. A Világot a tudat szedi szét. Csecsemőnek olyan a világ, mint a fénykép, sík. Nincsenek benne részek, hanem csak egy darab kép az egész. Így van a hangokkal is. Nem ért semmit, hanem csak hall.
Gyakorlatilag ez az ötös csoport alkotja meg a folyamatosan változó személyiséget (puggala), ami „helyettesíti” a Tanításból hiányzó lélek-elméletet.
Felszabadulás
Nirvána
A buddhizmus főbb iskolái
A buddhizmus tanrendszere egy hasonlattal élve egy nagy házra hasonlít, amelyre a lakók folyamatosan újabb emeletráépítéseket húznak fel, és amíg a fenn lakók szükségesnek és jogosnak ismerik el az alsó emeletek létezését, addig az alsó emeletek lakói idegenkedve, elutasítóan viselkednek az emeletráépítési törekvésekkel szemben.
A két fő áramlat a théraváda (ősi tanítás) és a mahájána (nagy szekér, vagy nagy jármű) néven ismert. (A theravada buddhizmust a mahájána hívei nevezik hinájána (kis szekér, vagy kis jármű) buddhizmusnak is, de ezt a theravada hívei természetesen nem szeretik.)
Mindketten elismerik az ősi iratok tanításait, azonban mahájána, a hagyományos buddhista tanokat átértelmező gondolatvilágát új iratok felfedezésével próbálta igazolni, amit a „kis szekér” képviselői kétségbe vontak. Az indiai „szellem” toleranciájának és türelmének köszönhetően, a két fő tábor között sem alakult ki európai értelemben vett vallási ellentét, sőt, máig előfordul, hogy a két buddhista áramlat hívői egyazon kolostorban élnek együtt a legnagyobb egyetértésben.
Mindkét irányzat szerint a jelenségek nem rendelkeznek önvalóval, egy egységes megfogható és azonosítható lényeggel, a világ valamennyi jelenségét átmenetinek tartják. Mindkét iskola elismeri, hogy a Parinirvána (teljes kialvás) után nem lehet a semmit állítani a Buddháról.
Gótama tanait később tanítványai foglalták írásba. A legrégibb irat a páli nyelvű Tipitaka – szanszkrit:Tripitaka (három kosár), amely az alaptanításokat írja le. Ezek kiindulópontja az a felismerés, hogy az egész élet szenvedés, melynek oka az élethez való ragaszkodás. Akinek sikerül lemondania a vágyakról, az kiszabadul az újabb szenvedéseket hozó újjászületésekből, és eljut a Nirvánába, ami nem a teljes megsemmisülés, hanem a léten túli, szavakkal ki nem fejezhető állapot a mahájána irányzat szerint, míg a hínajána szerint csak a vágyak kialvása.
A mahájána szútrái (tankönyvei) szanszkrit, kínai és tibeti nyelven írott művei közül a Tipitakán felül a következők a legfontosabbak:
- A bölcsesség tökéletessége (Prádnyápárámita)
- A Tiszta Ország rendszere (Szukhávati-vjúha)
- A Jó Törvény Lótusza (Szaddharma-pundarika)
- A Tan ceyloni kinyilatkoztatása (Lankávatára)
- A Buddha-ékszer (Buddhávatamszaka)
Az eredeti, régebbi felfogás szerint (théraváda iskola) a buddhák száma korlátozott, a világ meghatározott korszakaiban lépnek fel, és ugyanabban a kozmikus rendszerben csak egy létezik belőlük. A hinájána szerint az egyén külső és belső világa is egyszerű elemekre osztható, amelyek azonban szigorú törvényszerűségnek vannak alárendelve.
A mahájána ezzel szemben azt tanítja, hogy a világ egységes, és minden a tudat teremtménye (jógácsára), de van olyan irányzat is (madhjamaka), amely e világot illúziónak, nem létezőnek, önlét nélkülinek tartja. A jógácsára filozófia alapítója Vaszubandhu, a madhjamaka filozófia alapítója pedig a második században élt Nágárdzsuna.
Elterjedés és változatok
Az i. e. 3. században Ceylonon és Nepálban, misszionáriusok térítő tevékenysége útján az 1. századtól Kínában, a 4. században Koreában és Indonéziában, míg Japánban a 6., Tibetben a 8., Mongóliában és a mai Oroszország egyes területein pedig az első ezredfordulótól terjedt el.
Indokínában (Kambodzsa, Khmer Birodalom, Angkor) és Ceylon (Srí Lanka) szigetén Hátsó-Indiában, Burmában (Mianmar) a hínajána vagy théraváda buddhizmus a meghatározó. Az indonéz szigetvilágban az iszlám terjedéséig a hinduizmussal vállvetve erős vallási tényező volt. A kínai szellemi életben, a kínai univerzalista tanok mellett sokszor császári támogatással, sokszor hivatalos üldöztetések közepette tartotta meg befolyását. Kínában, Koreában és Japánban elsősorban a meditációs iskola terjedt el, a mahájána különböző változatai (például:Tiszta Föld buddhizmus és a meditációt hangsúlyozó irányzat, a csan (koreai szon, japán zen).
A zen ma is Japán legnagyobb buddhista szektája, egyedi vonásokkal, mint például, hogy a kezdetektől elvetette a papi nőtlenséget. Ezek a buddhista iskolák már bőségesen merítettek a taoista szemléletből, illetve a kelet-ázsiai természetvallások világából.
Tibetben (és Mongóliában, valamint Oroszország egyes területein) a mahájána rituáléiból, illetve a mágikus formák citálásából kialakultak a buddhista tantrizmus különböző fajtái is, amelyek a későbbiekben önálló szekérré alakultak (például a gyémántszekér). Ez az áramlat i. sz. 600-as években Bengáliából kiindulva érkezett Tibetbe, azonban az itteni (“bön“: egyfajta démonhit) vallással szemben kezdetben csak kevéssé érvényesült.
A mint az indiai szerzetesek, a papság szerepe erősödött a szellemi, kulturális és állami életben, úgy vette át az állam irányításának szerepét az a sajátos iskola, amely a „khubilgani öröklési rend” néven vált ismertté, ahol is feltételezik, hogy a lhászai főpap, a dalai láma halála után az egy gyermekben testesül meg újra, akinek kilétét különböző égi jelek alapján meg lehet állapítani. A tan összefoglaló neve a vadzsrajána. Négy fő irányzata a nyingmapák, a szakjapák, kagyüpák és a gelukpák. Őszentsége, a dalai láma e negyedik irányzat követője.
A lámaista hierarchia és egyházrend helyzetében nagy változásokat hozott Tibet kínai annektálása (1951), ami a dalai lámát Indiába való menekülésre kényszerítette (1959).
Szokás külön venni az Amerikában és Európában terjedő buddhizmust, bár a metafizikai tanítások nem térnek el a fentebb említett hagyományos iskoláktól, de a közösségi előírások terén megpróbálnak alkalmazkodni a nyugati életformához.
Az ú.n. jobboldali út a függőség kioltását a vágyak kioltásával akarja megvalósítani, az ú.n. baloldali, tantrikus út, megengedi a vágyakat, amennyiben a függőséget el lehet kerülni tudással (ld. Epstein, 2005).
A buddhizmus Magyarországon
Kőrösi Csoma Sándorról elnevezett sztúpa Tar községnél
Magyarországon a buddhista irodalomnak komoly hagyományai vannak, Kőrösi Csoma Sándortól kezdődően a 20. század első felében megjelent fordításokig. A buddhista tanok közvetlenül is terjedhettek, éppen az egyházilag legsötétebb időkben, ugyanis Budapesten 1956-ban megalakult a Buddhista Misszió, a német származású Láma Anagarika Govinda támogatásával. Könyveket ugyan nem adhattak ki, ám „szamizdat” formájában már a ’80-as években jegyzeteket sokszorosítottak, amik ’89 közeledtével egyre komolyabb külsőt kaptak, és könyvként is megjelenhettek.
A misszió vezetője Hetényi Ernő volt, aki maga is megkapta a láma-beavatást. Ezekben az években Őszentsége, a dalai láma többször is járt Budapesten, még „első”, hivatalos útja előtt…
Ugyancsak 1956-ban alapította Hetényi Ernő (Berlinben és Budapesten egyidejűleg) a nemzetközi buddhológiai intézetet, amely a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet nevet kapta.
1990 után sorra alakultak a buddhista rendek, iskolák, a hirtelen jött szabadság azonban itt is bizonyos fokú felhígulást eredményezett. A tan könyvkiadása is átvette a könnyedebb, ám kevésbé alapos angolszász kézikönyveket, ugyanakkor Kőrösi Csoma Sándor munkáinak jó része még ma is lefordítatlan.
Magyarországon ezidáig hét sztúpát (emlékhelyet) építettek: Budapesten 2, Budakeszin, Bükkmogyorósdon (Csernelyben), Zalaszántón, Tar községben és Becskén 1-1.
2006-ban autentikus tibeti láma helyezi székhelyét Magyarországra. Tiszteletreméltó Láma Kalszang, Őszentsége Szakja Trizin személyes küldötte, aki azóta is, mint a magyarországi szakjapa közösség rezidens lámája, tanításokat és meghatalmazásokat ad.
Taoizmus
A taoizmus több mint 2500 éve a kínai gondolkodás, filozófia és vallás meghatározó tényezője. A keleti világnézet a nyugati ember számára meglehetősen szokatlan, hiszen a kultúráink fejlődése évezredek során különböző irányokban haladt. A monoteista vallások isteni kinyilatkoztatásai, parancsai a felsőbb hatalom feltétlen elfogadását követelték meg a hívőktől, míg a keleti vallások nem egyszer szinkretikus egységben őrzik a különböző tanok és hitek különféle áramlatait. Elmondhatjuk, hogy a filozófia erősen meghatározó jellegű ezekben a vallásokban, olyannyira, hogy nem vallásokra épült filozófiáról beszélhetünk, hanem sok esetben éppen fordítva, filozófiára épült vallások kialakulása figyelhető meg az indiai és kínai kultúrákban. Ez igaz nem csak a taoizmusra, hanem így alakult a buddhizmus, hinduizmus, konfucianizmus esetében is.
A mai „modern” egyistenhitű vallások (kereszténység, iszlám) a keleti vallásokat túlhaladottnak tartják, elsősorban számtalan istene, bizonyos mértékű sámánisztikus vonásai miatt is, másrészt pedig azért, mert a tao, a dharma, a brahman személytelen, de mélyen ható fogalmaival nem tudnak mit kezdeni. Így volt ez az évezredek során a kínai közgondolkodásban is, ahol a törvény, a tao hol tisztán személytelen ősprincípiumként, hol mindenható, megszemélyesített isteni lényként jelent meg. A kétféle felfogás nem átalakult egymásba, hanem egymás mellett párhuzamosan fejlődött és alakította ki a maga kultúráját.
A nyugati világban éles megkülönböztetést nyer a hit és a tudás. A két világnézeti rendszer ellentmondása, küzdelme és egymás mellett élése a nyugati eszmetörténet egyik jellemző vonása. Ezzel szemben a keleti szemlélet ugyanannak a világtörvénynek a megnyilvánulását látja minden hitbéli, metafizikai, filozófiai, sőt tudományos eredményben is.
A természettel való összeolvadás, az egységhez tartozás az ember végső célja kell hogy legyen, a tao, azaz a mindent átható végső és kiindulási ok, a világtörvény megismerése önmagunk megismerésével egyenértékű. A taóval eggyé válni, a mindenséget ezáltal megismerni, elfogadni, az ember létezésének egyetlen értelme.
Az iszlám és a kereszténység hitet védelmező harcos megnyilvánulásaival ellentétben a keleti vallások a belső elmélyülést, meditációt hirdetik: a vallási aktivizmussal szemben a teljes visszahúzódást, amely Indiában az aszkézis különféle változataiban, a taoizmusban a wu wei filozófiájában ölt testet.
A taoizmus mint vallás (道教, dào jiào, tao csiao) és a taoizmus mint filozófia (道家, dào jiā, tao csia) megkülönböztetése a nyugati sinológusok között sokáig általánosan elfogadott nézet volt, a kínai gondolkodás azonban soha nem választotta ezt a két fogalmat élesen ketté. Kölcsönös kapcsolatuk, egymáshoz való viszonyuk ismertetése nélkül nem beszélhetünk a taoista világszemlélet alakulásáról.
A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).
Hangsúlyozni kell, hogy a tao évezredekre visszatekintő kínai fogalom (→kínai univerzizmus), filozófiai keretbe Lao-ce helyezte az i. e. 4. században, míg vallásként bizonyosan csak az i. sz. 2. századtól beszélhetünk taoizmusról, amikor Zhang Daoling az “Ég Mesterének” templomát megalapította.
A taoizmus két legfontosabb szövege Lao-ce „Tao Te King” (道德經, Dào dé jīng, ’az Út és az Erény könyve’) és a Zhuang Zhou „Zhuangzi” (莊子, Csuang-ce, ’belső fejezetek’) című könyve.
Kezdetek
Selyemre írt taoista szöveg a mawangdui sírokból
A tágabb értelemben vett taoizmus, a kínai univerzizmus részeként, évezredek óta meghatározó eleme a kínai közgondolkodásnak, filozófiának, vallási, metafizikai világnézetnek. A taoista tanítások első megjelenését nem tudjuk pontosan behatárolni, hiszen a taoizmus mint fogalom kialakulása hosszú fejlődési folyamat eredménye. Az évezredek folyamán integrálta Kína ősi hiedelemvilágát, mítoszait, a legkülönfélébb irányzatokat. A halhatatlanság keresése, mint a taoizmus egyik központi gondolata, már a kezdetektől fogva jelen volt a tanban, az i. e. 2. évezred császáraira (Huangdíre és Xiwangmúra) hivatkozva az i. e. 4. században megjelent Zhuangzi is említi.[1] Már igen korán megjelentek kezdetleges kozmológiai elképzelések az ég és föld, az energia, a jin és a jang szerepéről és hatásairól az ember testi és szellemi állapotára.
A tan filozófiájának kifejlődése a Zhou-dinasztia i. e. 1040 – i. e. 256) idejére tehető.
A vallási taoizmus történetiségét vizsgálva megállapítható, hogy „a taoizmus soha nem volt egységes vallás, és mindig is számos eredeti kinyilatkoztatáson alapuló tanítás kombinációjából állt”.[2]
Az eredeti kínai felfogás szerint a világot három szubsztancia vezérli, Shangdi a tian és a tao.
A Shangdi, mint legfőbb uralkodó, főistenként létrehozta a világot, ő az előidézője minden történésnek, ám uralkodása során tétlen marad. A Shangdi-ben való hit monoteizmusnak is tekinthető, de passzív, elvont személytelensége miatt szoros érzelmi kapcsolat nem alakult ki az emberekben iránta.
Sok szövegben a Shangdi helyett a tian, „az égbolt” szerepel mint legfőbb princípium, amely hitvesével, a földdel létrehozta a tízezer lényt, megáldja a jókat, szerencsétlenséget hoz a rosszakra. A tian eltávolodott már a Shangdi által megszemélyesített legfőbb isteni személyről alkotott képtől. Nem beszél, nesztelenül hat. Mivel a kínai ősidőkben nem válik élesen ketté természet és ember, élő és élettelen, a kínai filozófia századai során egyszer istennek, máskor személytelen hatalomnak, sőt szigorú törvényeknek alávetett természeti jelenségnek[3] tüntetik fel.
A tao
A tao eredetileg utat – pontosabban egy konkrét, meghatározott utat, ösvényt – jelent, sőt ma is a csillagok útját jelenti az égbolton, de jelenti a bölcs utat is, amely célhoz vezet, a rendet és a törvényt, amely mindenben érvényesül. Ebben a felfogásban hasonlít a hindu dharma fogalmára, annak karmikus vonatkozásai nélkül, illetve a dharmával ellentétben a taót a legtöbb kínai filozófus szubsztanciális tulajdonságokkal ruházza fel. Tárgyiasul, és magával a kifinomult ősanyaggal azonosul. Ez a tárgyiasulás vezet odáig, hogy a taót az idők során egyfajta varázserővel ruházták fel, azaz beható ismeretével a tudós bölcs számára elérhetővé válik a fémek átalakítása, az élet meghosszabbítása (→alkímia, bölcsek köve), a levitáció, a láthatatlanság, sőt az örök élet is.
Az évszázadok folyamán a tao természetéről vallott nézetek sokszor ellentmondásosak, zavarosak, a különböző filozófusok és vallási iskolák magyarázatai eltérőek. Konfuciusnál a tao törvény, amelynek segítségével az ég rendben tartja a természetet és az emberi életet. A kínai univerzizmus fogalmai szerint a tao egységes világtörvénykénti értelmezése a meghatározó.
Lao-Ce
A szűkebb értelemben vett taoizmus a hagyomány szerint az i. e. 4. században megjelenő legendás filozófus, Lao-ce (’Lao mester’, ’az Öreg mester’) tanításain alapul. Jelenleg kétséges, hogy Lao-ce valós személy volt-e vagy legendák szülötte. Neki tulajdonítják a taoizmus alapművét, a Tao Te Kinget, ám műveinek sora legendákból táplálkozik, és eredetük erősen vitatható.
Fő műve mai formájában két könyvre tagozódik, összesen 81 fejezettel. Az első könyv tárgyalja a „tao”-t (’út’), a második a „te”-t (’erény’). A tanok szóbeli hagyomány útján terjedtek, csak később foglalták őket írásba. A tanítások fő alkotóeleme a tao, azaz a világtörvény, amellyel azonosulva a bölcs úrrá válhat a természet erői felett. Lao-ce szerint az embernek nincs önálló személyisége, létezésének egyetlen célja önmagát kiemelni az értelmetlen világból és a tao valóságába helyezni, amivel misztikus azonosulással egyesülhet.
Lao-ce filozófiájával és gondolataival akkor jelent meg, amikor a kínai államokat véres háborúk formálták. Az emberek stabilitásra és szabadságra vágytak. A neki tulajdonított Tao Te King tartalmaz olyan fejezeteket is, amelyek a helyes kormányzásra és a szabadság elérésére irányulnak. Maga a könyv nem logikusan felépített világnézeti konstrukció, hanem inkább nevezhető misztikus és sokszor homályos, de költői képekkel teleszőtt aforizmák gyűjteményének, amelyek a 81 fejezetben sajátos, szubjektív interpretációkban jelennek meg, rímes és rövid szakaszokra tagozódva. Az idők folyamán ehhez járul még több száz kommentár, magyarázat, értelmezés. A könyv rendkívüli jelentőséggel bír nem csak a tao filozófiájának megértésében, hanem a kínai gondolkodás és szemlélet megismerésében is. A legtöbbet tanulmányozott, és nyugati nyelvekre legtöbbször lefordított kínai alapmű. Értelméről már a kínai kommentátorok is eltérő magyarázatokat adnak, a nyugati fordítók is sokszor különbözőképpen értelmezik.
Lie-ce
Lao-ce legrégebbi követője a szintén i. e. 4. században élt Lie-ce, a neki tulajdonított, a róla elnevezett mű címe a Lie-ci. Lie-ce a tao tanításait metafizikai oldalról fejlesztette tovább. Kozmológiai elképzelése a filozófiai taoizmus jelentős alkotása. Máskor műveiben agnosztikusnak mutatkozik, nem tudja megítélni az élet és halál valódi értékét, a tér és idő végtelenségét. Elismerte a szubjektum szerepét a valóság keresésében. Relatívnak tartotta az ébrenlét és álom viszonyát. Bevallása szerint, meditációi során eljutott a végső abszolút valóságig, ahol megszűnt az én és a nem én közötti különbség. Szentekről beszélt, akik csodás tettek végrehajtására voltak képesek azáltal, hogy meditatív úton képesek voltak egyesülni a taoval.
Csuang Csou
A Tao Te King után, a legnagyobb hatású taoista mű a Csuang Csou-nak (i. e. 370-300) tulajdonított Csuang-ce. Elmés, sokszor tréfás módon mond bírálatot kora társadalmi viszonyairól, Konfuciusszal vitázik, kvietista szemléletet hirdet.
A könyv kifejezetten olvasmányos, dialógusok keretében mesél a taóról, anekdotákat mesél, amelyekbe beleszövi a tao filozófiájának lényegét, kiszélesítve a mindenség egységére vonatkozó elképzeléseivel. Gyakran, politikai áthallásaival, kora aktuális kérdéseire keresi a választ, ez Lao-ce esetében még nem volt jellemző.
Bár Csuang Csou létező történelmi személy volt, könyvét nagy valószínűséggel nem ő, hanem tanítványai állították össze. Csuang Csou szerint az ember akkor lehet csak boldog, ha kizárólag önmagáért és nem valamely cél érdekében él, ezért le kell mondania minden aktív cselekvésről, és így, a nem cselekvés állapotában (wu wei) már képes megszabadulni társadalmi kötelmeitől. Az embereknek a taoval kell összhangban lennie, akkor jut el az örök boldogság állapotába. Ez a szemlélet vezetett a helyes államvezetést szinte vallási szintre emelő konfucionizmussal szemben megmutatkozó összeütközésekhez, hiszen helyesen működő társadalmat csak szereplőinek aktív részvételével lehet kormányozni.
Csuang Csou minden dolog relativitását hangsúlyozza. Híres pillangóhasonlata a nyugati szellemi életben is széles körben ismert.[5] Egy híres dialógusában, ahol a folyamisten és a tengeristen beszélget, leírja: az ember csak saját korlátai megismerése révén juthat el a szellemi tökéletességhez. Vallja, hogy a tao a dologi világ határfogalma, túl beszéden és hallgatáson terül el az ember számára felfoghatatlan végső misztérium, a tao átélése, mivel a gondolkodásnak határa van. A Csuang-ce gyakran hirdette a kvietizmus eszméjét, azaz a gondolatok hiánya, és a belső csend szerepét, a nemcselekvés (wu wei) fontosságát.
Csuang Csou pillangónak álmodja magát
A Csi
A csi, a mindent felépíteni képes őslehelet, sőt magának az univerzumnak az ősanyaga is. A „titokzatos” tao, amely maga a mindenséget átfogó világtörvény, írja elő a csinek, hogy milyen törvényszerűségek alapján építse fel a világmindenséget. Az összes létezők a csi sűrűsödései folytán jönnek létre. A keletkezés kiindulópontja, a pusztulás végpontja. A csi, a létezés taoja, jinné sűrűsödik és janggá párolog, amelyek állandó mozgását és folyamatos átalakulását a tao szabályozza.
A taoisták úgy vélik, hogy mi emberek is, már születésünkkor megkapjuk azt az életleheletet, amivel egész életünkben rendelkezünk. A csi éltet minket, ezért ha csit vesztünk, életünk megrövidül. Pao Pu Ce doktor, az i. sz. 4. században élt bölcselő szerint:
„Aki tudja, hogyan áramoltassa a csit, megőrzi egészségét és hosszú életű lesz a földön. „
Az emberi test alapvetően jin jellegű, a csi pedig jang természetű, amely a testtel találkozva hozza létre az élet harmóniáját, az egészséges test és lélek egységét, a jó közérzetet.
A taoisták a csi akadálytalan áramlása érdekében az élet minden területére kiterjedő praktikus megoldásokat dolgoztak ki, és ezzel együtt a mentális közérzet karbantartásához precízen kidolgozott meditációs gyakorlatokat végeznek.
AZ ÖT ELEM HATÓKÖRE | |||||
ELEMEK | FÖLD | VÍZ | TŰZ | FA | FÉM |
ÉRZÉKEK | tapintás | hallás | látás | szaglás | ízlelés |
SZÍNEK | sárga | fekete | vörös | zöld | fehér |
ÍZEK | édes | sós | keserű | savanyú | csípős |
SZAGOK | illatos | poshadt | égett | büdös | avas |
NAPSZAK | – | éj | dél | reggel | este |
ÉVSZAK | – | tél | nyár | tavasz | ősz |
ÉGTÁJ | közép | észak | dél | kelet | nyugat |
LÉGKÖRI JELENSÉGEK | szél | hideg | hő | eső | fény |
MEZEI | köles | cirok | bab | búza | kender |
TEREMTMÉNYEK | csupasz | páncélos | tollas | pikkelyes | szőrös |
ÁLLATOK | marha | disznó | tyúk | juh | kutya |
SZERVEK | lép | vese | szív | máj | tüdő |
BOLYGÓK | Szaturnusz | Merkúr | Mars | Jupiter | Vénusz |
ERÉNYEK | hűség | bölcsesség | szemérem | szeretet | igazságosság |
INDULATOK | vágy | félelem | öröm | harag | aggodalom |
KORMÁNYZÁS | gondosság | nyugalom | felvilágosultság | engedékenység | erély |
Az ókori taoista elmélet szerint a jin és jang a csi két ellentétes természetű módosulata, vagyis a csi jin és jang megfelelőiből jön létre minden létező, még az istenek és a szellemek is. A jing jang mozgása tehát életre kelti a statikus csit, amivel a világ megtelik mozgással és változással.
A kora középkorban kialakult elmélet szerint az univerzumnak három szférája van: az ég, a föld és az emberi világ. A megtestesületlen csi tiszta összetevője (jang eleme) felemelkedett, és létrejött az ég, míg a nehéz és zavaros része (jin rész) lesüllyedt, ebből lett a föld. A maradék, összekeveredve alkotja az embert és az összes létezőt.
A jin és jang „csi”-jének öt különböző anyagi megtestesülése van: föld, víz, tűz, fa, fém. Ebből az öt elemből épül fel minden létező.
Wu wei
A wu wei speciálisan kínai fogalom, a „nemcselekvés” és a belső aktivitás harmóniája, amelyet öntudatlanul, spontán módon, szenvedélytől mentesen, feltűnés nélkül, a természet működésével összhangban kell gyakorolni. Az igazi üdvösség érdekében lemondással kell élnünk, és gyermekként átadni magunkat a tao áramlásának.
Azáltal, hogy a világ történéseit megfigyeljük, megismerhetjük és megtanulhatjuk a tao, azaz a világtörvény megjelenési formáit, törvényszerűségeit. Pusztán a megfigyelés aktusával élve, a tényleges cselekvés mellőzésével juthatunk el az igazi bölcsességhez. A cselekvés mellőzéséhez nincs szükségünk előzetes tudásra, akaraterőre, sőt észre és értelemre sem, hanem elegendő, ha szabadon engedjük szellemünket, amelyet a tao átjárva misztikus intuitív bölcsességgel hat át. Oktalan cselekvésünkkel csak megzavarjuk a mindent átszövő és mindenütt ható áramlást, amely így hamis képet alkot számunkra a világról.
A bölcs cselekvése tehát a cselekvés elvetése.
„Nincs nagyobb bűn, mint engedni a mohóságnak, nincs nagyobb baj, mint az önmérséklet hiánya, nincs nagyobb veszedelem, mint a nyerészkedés vágya.”
Ezek a törekvések cselekvésre ösztönöznek, ezért károsak a tao befogadása szempontjából.
„A leglágyabb anyag (víz) tartóssága felülmúlja a legkeményebbet, az ellenállás nélküli semmi behatol a szilárd anyagokba is.”
A világlényeggel való összeolvadás érdekében mentesnek kell lennünk minden ellenállástól. Ez a magatartás azonban nem csak mozdulatlan passzivitásban nyilvánulhat meg, hiszen az embernek szükségletei vannak, amelyet ki kell elégítenie.
Liu An (i. e. 122) írja:
„A wu wei abból áll, hogy az ember saját egoista létét nem kapcsolja egybe a közérdekkel, és a közért végzett tevékenységét nem hamisítja meg önző vágyaival.”
Ez nem közösségellenes magatartás, hanem éppen ellenkezőleg, a közösség érdekeinek legmesszemenőbb figyelembe vétele, feltétlen alávetettség, amelyben az ego eltűnik. Ez a felfogás a wu wei-t olyan kötelességszerű cselekvéssorozatnak állítja be, amelybe akár a földművelés és a tanulás is beletartozik.
Istenképzet
Vallási szempontból a taoista papok a tao panteont elképzelhetetlen mértékben megtöltötték istenekkel, szentekkel, szellemekkel. A természetistenek mellett számtalan védő és oltalmazó szellem létezik, akikhez bonyolult rituálékkal közelednek. Ezeket a lényeket az ősi kínai misztikus tanításokból vették át, de eredetükben fellelhetők a sámánizmus, totemizmus ősi kultuszai is.
A tao mítoszok szerint az istenvilág csúcsán a „három tiszta” isten áll:
- Jü Huang Sang-ti, a fenséges Jade Császár, vagyis az égisten.
- Az őskezdetként megszemélyesített tao (T’ai-ki), aki P’an Ku, azaz az első ember alakjában saját testrészeiből (zsigereiből, hájából) megteremtette a világ sokféleségét (→Rigvéda Purusája).
- Lao-ce, aki P’an Kuval egybeolvadva alkotja a harmadik istenséget. Lao-ce testéből létrejött a nap, a hold, hajából a csillagok, húsából a négylábúak, beleiből a kígyók, szívéből egy szent hegy.
A különböző iskolák kinyilatkoztatásai során egyik sem feledkezett meg újabb szentekkel, istenekkel, szellemekkel, démonokkal bővíteni a taoista panteont. A népi vallásosság elleni küzdelem egyik módja volt a nép által imádott istenek és szellemek beemelése a „hivatalos” kánonba, másrészt az iskolákon belül létrejött új filozófiai elméletek megtestesítésével szemléletes módon tudták tanaikat terjeszteni. A nép körében terjedő, nagyrészt filozófiai szemléletű, buddhista befolyás ellentételezésére is jó érzékkel ismerték fel a megnevezhető, imádható istenek, démonok jelentőségét. Már a Huang-lao és a Shanqing-iskola iratai között is ezrével találunk megistenült személyeket, akik akár az élet apró-cseprő dolgaiban is a hívők segítségére lehettek.
Papság és hierarchia
A taoista vallás hierarchikus felépítésű, számtalan pap, szerzetes, szerzetesnő munkálkodik a hívők lelki szükségleteinek kielégítésén. Élén a taoista pápa áll. Vallásos szertartásaikat számtalan gazdagon feldíszített templomban gyakorolják.
A taoista iskolák nem egységesek, egy-egy iskola belső szervezeti formáit nagy részben a buddhista rendekből vette át és évszázadok során önálló renddé fejlesztette tovább. Nagy valószínűséggel táplálkozott más, monoteista vallásokból is. Abban azonban minden iskola egyetért, hogy tanításuk végső célja a visszatérés az őseredethez, ahol az „egy” nem válik kettővé, a kettő hárommá, a három „soksággá”, ebbe a kozmikus embrionális állapotba, ahol a mindenség ősoka még háborítatlan formában létezett. Itt valósul meg a végső boldogság (Xian) mint halhatatlanság. A tao változó, de változtathatatlan és örök, ezért annak érvényesüléséhez mindenkinek a lehető legtökéletesebben kell alkalmazkodnia. Hagyni kell érvényesülni az örök törvényt ellenszegülés nélkül, a nemcselekvés (wu-wei) által.
Az ember őseredethez való visszatérését a vallás szerint praktikus eszközökkel lehet elérni: a jin és jang elemzésével, asztrológiai módszerekkel, az öt elsőrendű elem (tűz, víz, föld, fa, fém) és állapotváltozásaik vizsgálatával, az „ősok”, azaz a tao koordinátáinak numerikus kiszámításával.
A mai Kínában a vallásos taoista tradícióknak két fő irányzata figyelhető meg:
- Teljes Igazság Iskolája (pinjin: Quanzhen-taoizmus), amely elsősorban a belső alkímiát és elmélyülést, meditációt hirdeti. Kolostorokban élnek, és nőtlenségi fogadalmat tesznek.
- Ortodox Egység Iskolája (pinjin: Zhengyi-taoizmus), amely egyfajta visszatérés az „Ég Mesterének” tradíciójához, nős papokkal, rituális szertartásokkal, mint temetési és házassági szertartás, sőt végeznek ördögűzést, gyógyítást, különféle orvosi terápiákat is. Az Ortodox Egység Iskolája tanain erős buddhista befolyás fedezhető fel, rituálék és mágikus praktikák jellemzik tevékenységét.