Kínai áttekintő történelem

Kína első kultúráját fejlett bronzkori művészet jellemzi, a kínai írás kezdetei ebből az időből származnak. A társadalom felépítése szigorúan hierarchikus: a király nem csak politikai, hanem vallási vezető is volt. Az uralkodó felső rétegektől különválasztva dolgozott a vidéki lakosság. A Sang-korszak időszámítása a két sorban visszatérő jelek szembeállításán nyugodott: a tíz „mennyei törzsön” és a 12 „földi ág”-on. Ezzel nem csak a napokat, hanem az éveket is jelölték.

Kína nyugati felén a Sang-korszak végén alakult ki a Csou-nemzetség, amely 1122-ben a Sang-dinasztiát megfosztotta hatalmától, és a fővárost, meghódította. Hatalmi igényei törvényesítésére a Sang-dinasztia legfőbb isteneivel (Sangti) szemben egy új istent állítottak, Tien (a menny) először embert személyesített meg, aki Sang-tól – így szól a legenda – a kormánymegbízást elvette (Tienming: mennyei megbízatás), és azt a Csou-dinasztiára ruházta. A legfontosabb képességként az uralkodáshoz az elegendő erényt (Te) ismerték el. Ennek egy dinasztia első uralkodójánál a legerősebben, az utolsónál a leggyengébben kellett elvileg megjelennie. Az egész Csou-korszak három részre tagolható, amelyben az államhatalom egyre inkább elvesztette befolyását. Az ún. Nyugati Csou-korszakot (1050-771) a hűbérurak területi terjeszkedése és hatalmának kiszélesítése jellemzi, a király kárára. A Csun-csiu-korban (771-448) valószínűleg tizenegy hűbéri terület volt, ezeknek uralkodói hatalmukat egyre inkább kibővítik. Ebben az időben oktatott Lu városállamban, Santung tartományban a filozófus Konfucius (551-479).

 Több könyvben lefektetett fejtegetése a család és az állam irányításáról (Konfucius szerint a sikeres kormányzáshoz a képzett szellem és a hatalomhoz való megfelelő hozzáállás mellett a hagyomány ismerése is szükséges) Kína fejlődését is jelentősen meghatározta. 

A Csou-korszak harmadik szakaszát (481-249) Csan-kvónak, a „hadakozó államok korának” is nevezik. Hét állam maradt talpon, köztük a nyugati Csin állam, amely a hadügy tudatos modernizálásával egyeduralomra tett szert, és Kínát 221-ben először egyesítette.

A Csin-dinasztia felvette a „Si huang-ti” címet („A kezdet fenséges ura”), és elsőként nevezte magát Kína császárának. A Csin-dinasztia hatalomra törésekor születtek a kínai történelem előkert feljegyzései, 26 különálló leiratban. A Csin-dinasztia számtalan reformjával megkezdte Kína újjászervezését. Az egységet mérték- és súlyrendszer bevezetése mellett többek között ehhez tartozik a konfucianizmus elleni harc és a hivatalnokok hatalmának csökkentése, mivel a Csin-császárok istenségnek vélték magukat.

Si huang-ti halála után (i.e. 220) birodalma igen hamar szétesett. A hatalmi harcból Liu Pong (meghalt i.e.195) került ki győztesen, aki a Han-dinasztiát megalapította. Utódai közül az egyik Vu-ti (i.e. 141-87) ismét bevezette a konfuciánus alapokon nyugvó hivatalnoki rendszert. A császár ismét az emberek legfőbb képviselőjévé lett. A Han-dinasztia idején a birodalom addigi legnagyobb kiterjedését érte el, beolvasztotta Dél-Kína, Vietnam, Korea, Türkesztán részeit. Új kereskedelmi utak tették lehetővé a külkereskedelem kiszélesítését egészen Rómáig. A vidéki lakosság felkelése, a „sárga turbánosok” mozgalma és egy polgárháború idézte elő a Han-császárok bukását.

A birodalom három részre oszlott, a nyugati államban, Veiben a Szu-ma nemzetség vette át a hatalmat, megalapította a Csiu-dinasztiát, és uralma alatt egyesítette a birodalom nagy részét (nyugati-csiu: 265-317, keleti csiu birodalom 317-421). A IV. században a hunok kihasználták a Kínában uralkodó zűrzavart, benyomultak északon és északnyugaton az országba, a déli rész továbbra is kínai maradt.

A rövid életű Szuj-dinasztia a buddhizmust támogatta a honi taoizmussal szemben, és megpróbálta azt az államrend alapjává tenni.

A Szuj-korszak egyik magasrangú hivatalnoka, Kao-cung egyesítettt ismét a birodalmat. A Tang-birodalom határait elsősorban nyugat felé terjesztette ki. Kína a kulturális virágzás korát élte, fővárosa Csangan lett, új templomokkal és szobrokkal díszítve. A konfuciánus bürökrácia a Tang-dinasztia alatt tovább épült, ekkor érte el 1911-ig fennmaradó formáját. A határok veszélyeztetése a tibetiek, ujgurok és hunok által egyre súlyosbodó állapotba sodorta a pénzügyi helyzetet. A parasztok, kézművesek és kiskereskedők nyomora polgárháborúhoz vezetett. Miközben délen több királyság jött létre, északon a Szung-dinasztia szerezte meg a hatalmat.

A Szung-dinasztia idején a nagybirtokosok fontos pozícióba kerültek. A kitani birodalomrész ellen harcban a Szungok szerződést kötöttek a sztyeppei tunguz néppel, a dzsüncsikkel. Kitan felett aratott győzelmük után a dzsüncsik 1126-ban elfoglalták a Szungok fővárosát, Pienlinget (ma Kajtung) és megalapították a Csin-dinasztiát, amely 1234-ig uralkodott. A Szung uralkodók délre menekültek és az új fővárosban Linanban (ma Hangcsou) éltették tovább dinasztiájukat.

1215-ben a mongolok Dzsingisz kán vezetésével elfoglalták Pekinget, és 1234-ig megsemmisítették a Csin-birodalmat. A Szung-uralkodók kiűzése után (1279) a mongolok ellenőrizték egész Kínát, akik nem csak a régi Kínai kultúrával, hanem az állami uralom hagyományos formájával is szakítottak. Egy nemzeti kínai felkelés elűzi a mongolokat, akik Jüan Si-Cu (Kublaj kán) uralkodása (1215-1294) alatt Ázsia nagy részét uralmuk alatt tartották.

Taj császár (1368-1399) újra korlátozza a bürokrácia hatalmát. Abszolút monarchiát létesített. Utódai családi grémiumot hoztak létre a császári udvarban, amelyet 1403-ban Nakingból Pekingbe helyeztek át. A birodalom újjászervezése során 13 tartományt alkottak, saját tartományi kormánnyal. A portugálok 1514-ben érkeztek meg, mint az első európaiak, a kínai partokra. Az olasz jezsuita, Matteo Ricci 1601-ben alapította meg Pekingben az első keresztény közösséget. A XVII. Század kezdetén a nomád mandzsuk Kína északkeleti részén erős államot hoztak létre, és hercegük, Nurhacsi vezetésével megalapították a Csin–dinasztiát. A számszerűleg kevés, de katonailag erős mandzsuk kihasználták Kína belső zavaros helyzetét hódító politikájuk javára. Parasztfelkelések és polgárháborúk rázták meg az országot 1628-tól, természeti katasztrófák súlyosbították a parasztok helyzetét, akiket egyre újabb adókkal terheltek. Egy parasztsereg Li Ce-Csang vezetésével sikerrel ostromolja Pekinget 1644-ben  Az utolsó Ming-császár öngyilkos lett, és még ugyanabban az évben elfoglalták a mandzsuk Pekinget. Tajvan megszállásával (1683) befejeződött Kína elfoglalása.

A Csing-uralkodók ragaszkodtak a korábbi államfelépítéshez. Minden magas rangú tisztséget ketten töltöttek be, egy kínai és egy mandzsu. Az idő múlásával a mandzsuk átvették a kínai szokásokat és hagyományokat. A mandzsu uralommal Kína a császári birodalom végéig, 1911-ig, idegen fennhatóság alatt állt. A hódoltatás során (1630-1660) kínaiak milliói haltak meg. 1700-ban a lakosság száma körülbelül ugyanúgy 150 millió volt, mint 1600-ban. Sen-ce (1662-1722), Si-cung (1723-1736) és Kao-cung (1730-1796) császár alatt érte el Kína legnagyobb kiterjedését. Tibetet és Nepált, Mongólia és Mandzsúria egy részét bekebelezték, Burma (1788) és Annam (1789) kínai adófizetők lettek.

Az Oroszországgal kötött nevcsinszki szerződés (1689) volt az első megállapodás európai állammal, amely a határokat szabályozta az Amurnál. A tudomány és a művészet a Csing-uralkodók alatt fénykorát élte. A tanuló kínaiak mellé, akik a császári udvarban számtalan terjedelmes enciklopédiát és lexikont alkottak, 1692-ben a jezsuiták is Pekingbe érkeztek. A portugálok 1557 óta, első európai hatalomként, biztos támaszponttal rendelkeztek (Makaó). A telepet 1699-ben hozták létre az angolok Kantonban, ahol a fő kiviteli cikk a tea, selyem, porcelán, a fő behozatali cikk pedig a gyapot, a gyapjú és később az ópium volt.

Az ópiumháború megrengeti Kínát. Az angol ópiumpor által 1840-ben kirobbantott ellentét a XIX. Század végéig a kínai császári hatalom széteséséhez vezetett. 1830-ban kezdődött az angol ópiumbehozatal Kínába. Az ópiumbehozatal nemcsak a kínaiak ezreinek egészségét károsította, hanem nagy mennyiségű ezüst kiáramlásához is vezetett, amivel az ópiumot megfizették. Az ópiumkereskedelem visszaszorítására, Hszüan-cung császár szigorú tilalmat vezetett be. Kanton élére kinevezett parancsnoka 1000 tonna brit kereskedők tulajdonában levő ópiumot semmisített meg.

Az angolok a kínai kikötők ágyúzásával válaszoltak és Kínát a nankingi szerződés megkötésére kényszerítették 1842-ben. A jelentős háborús károk mellett az angolok elérték öt, szerződésben rögzített kikötő megnyitását és biztos kereskedelmi tarifák megállapítását.

 A nankingi szerződéssel megalapozták az „egyenlőtlen szerződések” láncolatát, amelyekkel az európai hatalmak kínai területeket csatoltak el, és kereskedelmi előjogokat biztosítottak maguk számára.

1856 és 1860 között újabb háborús közjátékra került sor. Az 1858. évi tiencsini és az 1860. évi pekingi szerződésben további előjogokat biztosítottak maguknak az európaiak. Oroszország az ajguni szerződésben (1858) az Usszuri-folyótól keletre és északra fekvő összes területet elnyerte. 1876-ban kezdte meg Japán az előrenyomulást, 1885-ben biztosította magának a hegemóniát Korea és az 1894-1895. évi háborúban Tajvan (=Formosa) felett.

1850-ben kezdődött Kína történelmének legnagyobb parasztmozgalma.

A Taj-ping felkelésben egymillió paraszt lázadó kelt fel a szorongató gazdasági és szociális körülmények, különösen a földesúri kizsákmányolás ellen. A parasztbirodalomban –fővárosa Nanking- megszüntették az ópiumkereskedelmet. A parasztfelkelésben kezdetben semleges európaiak végül is beavatkoztak a császári kormány oldalán. A Tajping-felkelést 1864-ben leverték.

1899-ben Santungban kitört a bokszerlázadás, amely eleinte a külföldi misszionáriusok ellen irányult. 1900 június 20-án a német Klemes von Kelteler bárót Pekingben meggyilkolták. Kína hadat üzent a külföldi hatalmaknak. A bokszerek, akiket a császár özvegye, Cu-hszi támogatott, megostromolták a követségi negyedet Pekingben. 1900 őszén nyolc állam csapatai vonultak be Pekingbe, és leverték a bokszerlázadást. A „boxer-jegyzőkönyvben” 1901-ben Kína kénytelen volt kemény háborús jóvátételt fizetni és a külföldiek számára újabb privilégiumokat biztosítani. 1892-ben alapította meg száműzetésében Szun Jat-szen orvos a Társaság Kína Megújításáért nevű szervezetet (Hszing Csung-hui). 1905-ben hirdette ki a három népi elvét (nacionalizmus, demokrácia, népjólét), és az ellenzék vezető ereje lett. A császári udvar -1908-ban a mindössze kétesztendős Pu-ji lépett trónra- közigazgatási reformok sorával válaszolt. A vasútvonalak államosításának kísérlete, amely az újabb külföldi kölcsönök elfedését szolgálta, 1911 október 11-én forradalmat idézett elő. Vuhanból kiindulva az ország sok részét elérte a nyugtalanság. A forradalmárok Szun-Jat-szen vezetésével Nankingben kormányt alapítottak. 1912 február 12-én Pu-Ji császár hivatalosan lemondott a trónról.

1912 február 14-én a császári hadsereg parancsnoka, Jüan Si-kaj leváltotta Szun-Jat-szent, mert az a fenyegető polgárháború kitörését meg akarta akadályozni. 1916-ban meggyilkolták Jüan Si-kajt, aki egy új dinasztia császárává akarta magát kikiáltani. Amikor Kínában ismeretessé vált, hogy a versailles-i békeszerződés szerint a német előjogok a japánokra szállnak át, a pekingi diákok 1919 május 4-én nagy tüntetést tartottak, majd ellenállást szerveztek a japánokkal szemben. 1921-ben Sanghajban létrehozták a Kínai Kommunista Pártot. 1919-1927 között Kína nagy részén polgárháború dúlt. Több tábornok is hatalomra került a „Mennyei Birodalomban”. Csang Kaj-sek tábornok, aki Szun Jat-szen halála után 1925-ben a Kuomintang vezetését átvette, 1927-ben kormányt alakított Nankingban. 1931-ben a japánok elfoglalták Mandzsúriát, és létrehozták Mandzsukuo államot, élén az utolsó Csing-császárral, Pu-Ji-vel. A belső ellentéteket ügyesen használták fel saját hasznukra. 1931-ben a kommunisták Csianghsziben ellenkormányt alakítottak Csang Kaj-sekkel szemben. 1934-ben Csang Kaj-sek támadást indított egykori szövetségesei ellen. A kommunisták a „nagy menetelés”-sel Észak-Shensziig vonultak vissza 1935 októberében. 1937-ben a Pekingtől délnyugatra fekvő Marco Polo-híd megtámadásával kirobbant a kínai-japán háború. Bár a Kuomintang és a kommunisták együtt harcoltak a japánok ellen, mégsem tudtak a közös előrenyomulásban megegyezni

 A japán kapituláció (1945. szeptember 2.) után újabb polgárháború kezdődött Kínában. A japánok elleni harcban való részvétel és az elfoglalt területeken bevezetett földreform hatására a kommunisták népszerűsége, akiknél Mao Ce-tung a „hosszú menetelés” óta vezető szerepet foglalt el, mindenekelőtt a vidéki lakosság körében növekedett. 1949 őszén elűzték Csang Kaj-sek kormányát Tajvanra. 1949. október 1-én kikiáltották a Kínai Népköztársaságot.

A modern kori történelem már nagyobb elismertségnek örvend, hiszen az egyre fejlődő Kína mind több beletekintést enged a mai kor emberének is…….  / Daihung Váradi /