A kung-fu és a Wu Shu
A kung-fu kifejezés valamiben való jártasságot, valaminek a magas szintű ismeretét jelenti.
A Wu Shu kifejezés katonai művészetet jelent.
A régebbi időkben a harcművészeteket a Wu Shu kifejezéssel használták. A kung-fu elnevezést az 1900-as évektől használják. A kulturális forradalom idején a régi kultúra és tudás birtokosait üldözték Kínában. A harcművészeknek is menekülniük kellett az országból, vagy teljes illegalitásba kellett vonulniuk.
Egy idő után előállt az a helyzet, hogy a kínai harcművészetet a világ számos pontján gyakorolták, csak éppen Kínában igen kevesen, kolostorokban, elzárt iskolákban. Mikor a vezetés ezt felismerte, megpróbálták feléleszteni a harcművészet gyakorlását az országban. A még fellelhető harcművészekkel és írásokból összeállítottak egy rendszert. Ez a rendszer elsődlegesen akrobatikus, látványos harci torna. Néhány fegyveres és sokféle pusztakezes formagyakorlat, valamint tornagyakorlat alkotja a mozgásanyagát. Háttérbe kerül a valós harc és a művészet kerül az előtérbe. Nem egy önálló stílus, hanem inkább több rendszer keveréke. Ezt a mozgásrendszert hívják ma Wu Shunak. A tradicionális –originális- stílusok mesterei pedig elkezdték Kung-Fu kifejezést használni, mint a harcművészetek gyűjtőnevét, hogy ezzel különbséget tegyenek a Wu Shu és a ”hagyományos” rendszerek között.
Külön kell említeni a Sanshou-t amely a küzdelmi része a Modern Wushu tanítási anyagának. Az elmúlt évtizedekben komoly fejlődésen ment keresztül, magasszíntű felkészülést követelve a versenyzői és edzői csapatoknak.
Mutatja a magas szintet, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a Wushu-t hivatalosan elismert sportágnak nyilvánította.
/Ma a Modern Wu Shu-t gyakorlók egyre inkább felismerik annak fontosságát, hogy a hagyományok is fontos szerepet töltenek be a harcművészetekben, éppen ezért a versenyeken mind fontosabb szerepet töltenek be a tradicionális stílusok./ Szerző megj.
Kialakulás
Igazából a kínai harcművészet kialakulásáról nagyon kevés információ van. A legtöbb magyarázat homályos legendákra épül, és nem ritkán ellentmond egymásnak. Az eredet tudásának elvesztése egyrészt betudható a nagy időtávolságnak, annak hogy az ezzel kapcsolatos feljegyzéseket megsemmisítették – többször is -, valamint a harcművészetek körül fennálló hagyományos titkolózásnak.
Bizonyos, hogy a mai Kína területén élő emberek is már a kezdetektől fogva dolgoztak ki és használtak olyan technikákat, amelyekkel megvédhették magukat az esetleges támadásoktól. Valószínűleg minden harci mozgás ezekre a technikákra épült fel a későbbiekben.
A kínai harcművészetek kialakulását hagyományosan és általánosan elfogadottan a Shaolin kolostorba (vagy Sil-Lum) és Boddhidharma (Da Mo) személyéhez kötik.
A Shaolin kolostor
Az első Shaolin templomot 495 körül építették Wei Xiao Wen császár (471-500) parancsára Honan tartomány Deng Feng város mellett a Songshanon (Song-hegyen), amely Kína egyik szent hegye volt. A templom egy leégett erdő helyén épült, és az építkezéssel egyidőben a császár a környéket újratelepíttette fákkal, ezért nevezték el az új templomot Fiatal Erdőnek, vagyis Shao-Linnek, más nyelvjárásban Sil-Lumnak.
A Shaolin templom neve elválaszthatatlan a legendás Boddhidharmáétól, akit egyesek a templom igazi alapítójának tartanak, de a templom igazi alapítója egy Ba Tuo nevű szerzetes volt – az mindenesetre bizonyos, hogy a Shaolin az ő tevékenysége által emelkedett ki mind a környék, mind Kína számtalan kolostora közül.
Boddhidharma
Boddhidharma, akit Da Mo-ként ismernek, akinek Chardili volt a vezetékneve valamikor, egy kis dél-indiai törzs hercege volt. A Mahajana buddhizmus követője volt, és sokan őt magát is bodhiszattvának tartják. Valószínűleg i.sz. 500 körül született. Da Mo-t császár hívta meg Kantonba. 527-ben érkezett meg. Kemény szavakkal kioktatta a császárt: közölte vele, hogy minden kegyes cselekedete, a szutrák fordításának támogatása – a császár erre volt a legbüszkébb – nem ér semmit, a Nirvánába csak saját erőfeszítések árán lehet eljutni. Ezek után természetesen nem maradhatott, így hát döntött, hogy a nemrég alapított Shaolin kolostorban telepszik le.
Amikor Da Mo megérkezett, azt látta, hogy a papok gyengék és betegesek, nem bírják a hosszú meditációs gyakorlatokat. Ezért elvonult, hogy a problémán elmélkedhessen. Kilenc év remeteségben töltött év után két könyvet írt: A Ji Ching Cheng (Az izom és ínátalakítás könyve) és a Xi Sui Sing (A velő és elmetisztítás könyve) címűeket. A Ji Ching Cheng megmutatta a papoknak, hogyan növeljék chi-jüket, és használják fel egészségük javítására és fizikai testük megerősítésére. A papok azt tapasztalták, hogy nem csupán az egészségük javult, de meg is erősödtek. Miután e gyakorlatokat harcművészeti gyakorlatokba is beépítették, harci technikájuk is megvolt. A Xi Sui Sing arra tanította a papokat, hogyan használják a chi-t csontvelejük tisztítására és immunrendszerük erősítésére, illetve, hogyan ápolják és töltsék fel energiával az agyukat – a megvilágosodás eléréséhez.
Ezt a módszert nehéz volt megérteni és gyakorolni, sokáig titokban és csak néhány tanítványnak adták át. Da Mo életéhez sok legenda fűződik, az egyik szerint egyszer elszunyókált meditálás közben, amire olyan dühös lett, hogy levágta szemhéját, így többet nem tudta lehunyni. Ahol szemhéját eldobta, teacserjék nőttek, s ettől az időtől a szerzetesek teát ittak, hogy ne aludjanak el elmélkedés közben. (Valójában a tea csak évszázadokkal később jelent meg Kínában). Egy másik legenda szerint képes volt tekintetével lyukat égetni a barlang falába.Da Mo-t méltatlan körülmények között érte a halál:két szerzetes mérgezte meg 557-ben (mások szerint 539-ben).Da Mo szerepe abban állt, hogy az ő fellépése előtt a harcművészek nem tanulmányozták a chi felhasználását a gyorsaság és az erő növelése céljából. Azok a harcművészek, akik az előbb említett gyakorlatokat űzték, ráébredtek a chi-fejlesztő edzés fontosságára. Ez a fajta gyakorlás hamarosan csaknem minden stílus fontos összetevőjévé vált.Általában úgy tartják, hogy habár tanulmányozták és széles körben alkalmazták is a chi-t a kínai orvostudományban, Da Mo előtt nem használták a harcművészetekben. Az edzésmód az elme koncentrációjára helyezte a hangsúlyt, nem kapcsolódott össze a chi fejlesztésével. Pusztán az izomerőre koncentráltak. A két könyv nem a harci alkalmazás céljából készült, mégis az a harci chi kung, amely ezen alapult, képes volt jelentősen megnövelni az erőt, és kötelező tárggyá vált a Shaolin képzési rendszerben.
Da Mó-t tartják a Chan (japánul zen-) buddhizmus megalapítójának és első pátriárkájának is. Bár a zen számunkra ismert tanításai csak jóval halála után kristályosodtak ki, a főbb tanok már Da Mo-nál is megtalálhatóak. Ezek lényege az, hogy a megvilágosodást nem a külvilágban, régi bölcseknél, szent írásokban kell keresni, hanem saját magunkban, a Buddha ugyanis bennünk lakozik. Éppen ezért el kell vetnünk az evilági terveket, a vágyakat, az aggodalmakat, s arra kell törekednünk, hogy saját magunkban megtaláljuk a megvilágosodást. Ehhez azonban, mint láttuk, a test és a lélek egysége miatt Da Mo fontosnak tartotta a test megerősítése is: ezért válhatott ő – legalábbis a hagyomány szerint – egy személyben a látszólag eltérő irányultságú kung-fu, valamint a Chan – buddhizmus megalapítójává.
Tehát elmondhatjuk, hogy Da Mo szerepe nem a harcművészet kialakulásáért hanem a Buddhizmus elterjedéséért illetve a belső gyakorlatokért maradt jelentős a Kínai történelemben. /Sifu Váradi György/
A kolostorról
A templomba bekerülni meglehetősen nehéz feladat volt. Szükség volt egy belső és egy befolyásos külső ajánlására. Különböző adományok felajánlására volt szükség. Különböző próbák elé állították a jelöltet, hogy felmérhessék a személyiségét. A későbbiekben, a mandzsuk elleni harc részeként ún. borotválatlan fejű tanítványokat is befogadtak a templomba. Ők nem voltak felavatva szerzetessé, harcművészeteket tanultak a kolostorban.
A szerzetesek bőszárú nadrágot viseltek, amelyet térd alatt hozzákötöttek a lábszárhoz egy saruszerű lábbelivel. Hosszú oldaltzáródó kabátot hordtak, amelynek a színe sárga, kék, vagy szürke volt, és derékban meg volt kötve – az öv színe nem jelzett fokozatot.
A kabátból két féle volt: az egyik betakarta mind a két vállat, mint a mai kabátok, a másik csak az egyik vállat fedte be, a másikat szabadon hagyta /Hui Ke Mester emlékére/. Ez Buddhára való emlékezés és a tisztelet kifejezése volt.
A kolostor hierarchikus felépítésű volt. A templom élén a főapát állt. Ő vallási és harcművészeti vezető is volt. Utána álltak a rangsorban az apátok, ők a kolostor feladatainak egy-egy csoportjáért voltak felelősek. Alattuk álltak a szerzetesek, borotválatlan fejű tanítványok és a jelöltek.
A tanulmányok szempontjából három fő oktatási csoport létezett: vallási, gyógyászati, harcművészeti. Minden szerzetes egy területre specializálódott, de a többi témakörben is jártas volt.
A templom egyrészről adományokból tartotta fenn magát, másrészről a papok termelték meg, állították elő a szükségleteik kielégítéséhez kellő dolgokat. A kolostori élet szigorúan szabályozott volt. Meditációból, gyakorlatokból, és a mindennapi feladatok elvégzéséből álltak. Sok feladat speciálisan úgy volt kialakítva, hogy valamilyen külső vagy belső képességet fejlesszen.
Az oktatásban a fájdalommal való nevelés elvét és a büntetést használták. A fájdalommal való nevelés elve azt mondja ki, hogy amit valaki fájdalom árán úgymond a saját bőrén tanul meg, az örökre beivódik, és nem felejti el soha. A hibákat, vétségeket mindig büntetés követte. Azonban szabály volt, hogy a büntetés mértéke nem léphette túl az elkövetett dolog súlyát, és a büntetés kiszabása után a dolog el volt felejtve.
Hagyományos értelemben véve nem voltak vizsgák. Próbák voltak, amin a tanítványnak bizonyítania kellett a kellő érettségét, rátermettségét. Minden évben volt egy szabad kihívásos verseny, ahol bárki bárkit kihívhatott, nem csak fizikai, hanem szellemi összecsapásra is.
A papok viselkedési formáit a buddhista vallás tanításai határozták meg. Ilyenek például a minden élő iránti könyörületesség, a nem ártás elve, a szenvedés csillapítása, stb.
Minden szerzetes köteles volt ezekhez tartani magát mind a templomban, mind a templomon kívül. Ezen kívül a kolostoron belül a feljebb álló iránti teljes lojalitás és alázat volt az egyik legfőbb szabály.
A szerzetesek a kolostoron kívül is elláttak feladatokat. Tanítottak, gyógyították az embereket, nem egyszer fizikailag is védelmezték őket. Ennek köszönhetően nagy tiszteletnek örvendtek a nép körében. Harci képességeik miatt sok legenda keringett róluk. Már-már mitikus alakoknak számítottak. A mandzsuk elleni harc idején az ellenállás szimbólumai voltak. Emiatt a hatalom nem nézte jó szemmel a tevékenységüket, és elég nehezen tűrte, hogy a Shaolin gyakorlatilag állam az államban. Fokozottan ellenőrizték a templom tevékenységét, nem egyszer meg is támadták a kolostort. Shaolint fennállása során többször is lerombolták.
A filmekben úgy ábrázolják, hogy aki el akarta hagyni a kolostort, annak egy teremrendszeren kellett végighaladni, és ott próbák sorát kiállnia, amiket vagy teljesített, vagy belehalt. A valóságban nem létezett ilyesmi. A kolostort el lehetett hagyni speciális esetekben, de általában a szökést árulásnak tekintették, ás az árulóval végeztek. A Shaolin bélyeg létezett. Ismertetőjelként szolgált. A sárkány vagy a tigris ábrázolása volt a mellkason a szív oldalán, vagy az alkarokon, vagy a tenyereken.
A Shaolin harcosok mágikus képességei: tudni kell, hogy egy sor képességnek nem volt köze okkult dolgokhoz. Vagy tudományos ismereteken alapultak, vagy az átlaghoz képest nagymértékben felerősített speciális képességek kelthettek a laikus szemlélőben olyan hatást, hogy csodát lát. Ugyanakkor a mágia az emberi szándék, képzelet, akarat általi önmegvalósító ereje. Minden olyan tevékenység, amelyben a szándék, képzelet, akarat, erő egy érdekben összpontosul, mágikus tevékenység.
A harcművészet a mozgás mágiája. Egyes Mesterek használtak is különböző okkult képességeket harci célra, a legismertebb ilyen gyakorlatok a harci chi kungok. De alkalmaztak hipnózist, tudati befolyásolást, telepátiát is. Ezen képességek nagy része a hosszú meditációk során felébredő képességek eredményei voltak. Mindazonáltal kevesen tanulhatták illetve voltak képesek elsajátítani ezeket a gyakorlatokat.
A Honan-beli Song-hegyen álló kolostoron kívül is voltak még más fontos központok, ezek:
- Taishan (Tai-hegy) Shantungban
- Huashan (Hua-hegy) Shangxiban
- Hengshan (Heng-hegy) Honanban
- Hungshan (Hung-hegy) Shanxiban
- Valamint a Vutang hegységben lévő taoista központ
Ezek a hegyek Kína szent hegyei közé tartoznak.